A nagyvállalatok ritkán közkedveltek, és az olajvállalatok még kevésbé azok. A BP új vezérigazgatója, Bernard Looney, különösen erős társadalmi nyomással néz szembe, írja a HartEnergy oldalán John Gapper, a Financial Times szerkesztője és gazdasági kommentátora. A Királyi Shakespeare Társaság visszadobta a BP szponzorálását, mivel a fiatal színház látogatókat ez elidegeníti. Tüntetők "bűntett helyének" nyilvánították a BP londoni székházát.

Az Extinction Rebellion aktivistái további tüntetéseket szerveznek, és az olajvállalatok egyre inkább a dohányipar vagy a bankok sorsára jutnak közvélemény szempontjából. Mivel azonban a világ még jónéhány évtizedig a fosszilis energiahordozóktól függ, még a legeltökéltebb központi törekvések ellenére is, az olajvállalatok egyre nehezebb helyzetben vannak. Hogyan tudják majd megőrizni az üzleti létjogosultságukat, miközben a fiatalabb nemzedék folyamatosan ellenzi ezt?

A legtermészetesebb az lenne, ha egyszerűen folytatnák a tevékenységüket, tudva, hogy a tüntetők továbbra is használják majd az autóikat, vagy szállnak repülőre ha messzire kell menniük, mégha megvetik is a vállalatokat, amelyek az üzemanyagok biztosítják ehhez. Mint ahogy az emberek továbbra is vesznek fel hiteleket a bankoktól, vagy szívják a cigarettákat.

De ez nem kockázat mentes megoldás.

Az amerikai gyógyszergyártók is jó piacra találhat az opiod alapú fájdalomcsillapítókkal, anélkül, hogy a saját felelősségüket komolyan gyakorolták volna a gyógyszerfogyasztás szabályozásában. Ennek köszönhetően aztán gyorsan váltak nemkívánatos személlyé a társadalom megannyi területén.

A legtöbb olajvállalat még mindig csak a saját működéséből fakadó szén-dioxid vagy metán kibocsátást figyeli és próbálja meg csökkenteni a klímaváltozás elleni küzdelem részeként. Equinor pl. szárazföldi elektromos áramot használ a norvég partokhoz közeli Johan Sverdrup tengeri olajmezőn levő fúrótornyok esetében, ezzel kb. 25 millió tonna szén-dioxid kibocsátást megtakarítva.

Csakhogy az ilyen lépések nem elegek. A Shell becslése szerint az általuk eladott olajtermékek utáni teljes szén-dioxid kibocsátás 85%-a a vásárlók által történik, nem a Shell kőolaj kitermelése, finomítása és eladása során. Vagyis akármilyen mértékben is csökkented a termeléssel és eladással járó szén-dioxid kibocsátás mértékét, a termék maga még mindig óriási szén-dioxid kibocsátást generál ekkor is.

Vagyis a változás első lépéseként olaj vállalat helyett energia vállalatként kell elkezdeni gondolkozni. Ennek része rendszerint a földgáz egyre növekvőbb felhasználása, és az alternatív energiaforrások kiaknázása is. A Total egyre többet fektet bioüzemanyagok előállításába, míg a Shell inkább az elektromos szektor felé mozdult el.

Mindkét vállalat komoly törekvéseket tesz afelé, hogy a vállalatok tevékenységéhez köthető teljes szén-dioxid intenzitást érdemlegesen csökkentsék. A Shell közleményei szerint a saját és fogyasztóik szén-dioxid kibocsátását 2050-re szeretnék megfelezni, ezzel is segítve a Párizsi Egyezményben foglalt célok elérését.

De ez még mindig nem lesz elég ahhoz, hogy a kritikus hangok elüljenek. Az Extinction Rebellion-hoz tartozó tüntetők ablakokat törtek be a Shell főhadiszállásán áprilisban. Kevesen tesznek különbséget az olajvállalatok között.

Itt az idő, hogy ezekre rávilágítson a szektor. Ehhez viszont az is szükséges, hogy az energia szektor a következő sebességre váltson, hiszen most még egyetlen vállalat sem tett elég lépéseket, hogy a nettó zéró kibocsátást ténylegesen elérjék 2050-re.

Az energia vállalatok előtt is nyitva áll az az útvonal, hogy megválasszák a vásárlóikat. Eddig ehhez hasonló diszkriminatív lépéseket még nem tettek, mondván, hogy "nem utasíthatjuk vissza a régi autók vagy nyaraláshoz használt repülőgépek feltankolását". Pedig a kliensek megvizsgálása, és a nagyobb kockázattal járók elutasítása, teljesen elfogadott és bevett gyakorlat a bankok vagy egészségügyi biztosítók között. Akkor az energiaszektor miért ódzkodik ettől?

Az EasyJet vagy a WizzAir kerozin fejadagolása talán túl messzire menő gyakorlat lenne, de pl. a privát jet-ek feltankolása lehetne korlátozott. A saját kutakat üzemeltető vállalatok pedig pl. a rendszámtábla felismerése segítségével változtathatnák az üzemanyag árát az átlagnál sokkal jobban szennyező járművek (pl. SUV-k vagy régi autók) esetén.

Az nem kétséges, hogy egy ilyen lépés erősen provokatív jellegű, de két előnnyel is járhatna. A vállalatok számára fontos szempont, hogy a termékeik felhasználása a lehető leghatékonyabban történik. A vásárlóik a nagyobb hatékonyságú járművekkel több kilométert nyerhetnek ugyanannyi üzemanyag elégetésével a konkurencia vásárlóihoz képest.

Az energiavállalatokról alkotott kép is javulhat ezáltal. Azok, akik jelenleg nem látnak különbséget a Shell és a Exxon között, láthatnák, hogy a Shell kutakon egy SUV tulajdonos többet fizet az üzemanyag literjéért, ami főleg a környezettudatos vásárlók körében szimpatikus differenciálás.

Az ilyen megoldások, a saját vásárlóiddal történő közvetlen konfrontáció, rendszerint visszarettentik az olajvállalatok vezetőit még az ötletet komolyabb megfontolásától is. Inkább hagyják a színházi szponzor lehetőséget veszni, minthogy komoly közösségi vitát robbantsanak ki a vásárlók diszkriminálásával.

Pedig egy forradalom talán segítene komolyabban felrázni ezt a szektort.