Az amerikai közgazdász, Kenneth Boulding híres mondása szerint "mindenki, aki a véges erőforrásokkal rendelkező világban az exponenciális (vég nélküli) gazdasági növekedésben hisz vagy őrült, vagy közgazdász". Ezt a kijelentését először a Római Klub első és nagy befolyású jelentésében, a "Limits to Growth"-ban bizonyította be 1973-ban. A mondat mindmáig érvényes nemcsak mint szatirikus vélemény a szakmáról, de mint fontos kiindulási pont azon feltevések tárgyalásánál, amelyek szerint lehetséges a természeti erőforrások véges létét összekapcsolni egy vég nélküli gazdasági növekedéssel, írja a Science Mag.

Általános közgazdasági vélemény az, hogy lehetséges a gazdasági növekedést folyamatosan és vég nélkül fenntartani, hiszen a gazdasági növekedés nem kizárólag fizikai anyagi természetű növekedést foglal magában. A legáltalánosabban használt növekedési mutató — az össznemzeti termék, GDP — egy pénzügyi mutató, amely természeténél fogva mentes a fizikai határoktól, legalább is elméletben.

Paul Krugman, Nobel-díjas közgazdász szerint egyenes hiba azt gondolni, hogy a gazdasági növekedésnek bármilyen köze is lenne a fizikai világhoz, hiszen ebben a mutatóban nemcsak a fizikai anyagok előállítása, hanem a fogyasztói választások (miből és mennyit használunk fel) és a technológiai megoldások is fontos szerepet játszanak. Emiatt ő bátran hisz abban, hogy a gazdasági növekedési célokat mindig össze lehet majd egyeztetni a környezetvédelmi vagy más fizikai terjeszkedést behatároló tényezőkkel, és elveti a növekedés véges voltát hirdető "próféciákat".

Krugman gondolatsora egyértelműen a technológiai fejlődés megállíthatatlanságából táplálkozik: egyre nagyobb hatékonyságú eljárások, egyre kevésbé szennyező termékek és a fizikai termékek egyre jobban teret nyerő kevésbé fizikai szolgáltatások általi kiváltása is mind ebbe az irányba mutat. Ezen jelenségek fontosságát senki sem kétli, még azok sem, akik szerint ez hosszútávon nem lehetséges vagy nem előnyös egy zárt anyagi rendszerű bolygó esetében. A vitatott kérdés az, hogy az ilyenfajta fizikai és gazdasági növekedés közötti "szétkapcsolás" segítségével ténylegesen végtelen gazdasági növekedést lehet elérni.

Hasznos ennél a pontnál különbséget tenni a relatív és tényleges szétkapcsolás között. Az előző szerint a fizikai termelés és alapanyag felhasználás intenzitása csökken, de nem szűnik meg hosszútávon, míg az utóbbi szerint lehetséges a teljes szétkapcsolása a fizikai és gazdasági növekedésnek, olyannyira, hogy a fizikai alapanyag felhasználás hosszútávon akár ténylegesen csökkenhet is.

Nagyon egyszerűen fogalmazva a relatív szétkapcsolás a gazdasági hatékonyságról szól. Mivel ez egy alapvető fejlődési tényező a modern gazdaságokban és egyre jobbak vagyunk ebben, a szétkapcsolás egy logikus folyamat része és támadhatatlan érv a végtelen növekedés lehetősége mellett. Nem nehéz megfelelő példákat találni, akár globális szinten is: a világgazdaság szén-dioxid intenzitása mérhetően csökkent az 1965-ös 760 g CO₂ dolláronkénti szintről a mai kevesebb, mint 500 g szén-dioxid dolláronkénti szintre, ami kb 35%-os csökkenésnek fele meg egy fél évszázad alatt.

A relatív szétkapcsolás azonban csak a történet fele. Az, hogy a dolláronkénti szén-dioxid kibocsátás csökkent, még nem jelenti azt, hogy a teljes kibocsátás is kevesebb lenne mára. Ehhez a teljes szétkapcsolásra lenne szükség, vagyis arra, hogy a teljes kibocsátás (nem csak a dolláronkénti) csökkenjen, miközben a gazdasági növekedés is megtörténik. Ahhoz, hogy a relatív szétkapcsolásból tényleges szétkapcsolás lehessen, a kibocsátási számoknak legalább olyan mértékben kell csökkenniük, amilyen mértékben a gazdasági teljesítmény növekszik.

Persze nem lehetetlen találni olyan részleges bizonyítékot, miszerint bizonyos időszakokban, évtizedekben, ez meg is történt, főleg ha nemzeti vagy regionális adatokra támaszkodik az ember. Például az Európai Unió területén 1990 és 2017 között a szén-dioxid kibocsátás 22%-kal csökkent, miközben a gazdaság 58%-kal növekedett. Hasonló összefüggés található a régió kibocsátása és anyagfelhasználása között.

Az egyik legszembeötlőbb gond a fenti adattal az, hogy nem veszi figyelembe az unió vagy a régió határainak átjárhatóságát gazdasági és kibocsátási szempontból. Egy globalizált gazdaságban a nemzeti kibocsátási adatok nem tükrözik ténylegesen a régió tényleges fogyasztásával összeköthető kibocsátással. Ezt figyelembe véve az EU teljes kibocsátása kb 20%-kal magasabb, mint az országos kibocsátások összege.

A szén-dioxid kibocsátásnál, vagy az alapanyagok felhasználásánál a globális adatok számítanak, nem csak a nemzeti értékek. Ezt vizsgálva sajnos semmiféle "szétkapcsolás" nem tapasztalható a gazdasági növekedés és a fizikai "lábnyom" között. 1990-hez képest ma közel 60%-kal több szén-dioxidot termel a világgazdaság, az ENSZ Framework Convention on Climate Change legtöbb igyekezete ellenére. A 2008-as globális pénzügyi krízis óta a szén-dioxid kibocsátás növekedése valamelyest lassult, sőt 2014 és 206 között úgy tűnt, hogy talán stabilizálódik. De 2017-ben 1,6%-kal nőtt megint a kibocsátás, majd 2018-ban 2,7%-kal ismét növekedett.

Még egy fontos dolgot meg kell említeni: jelenleg még a teljes szétkapcsolás sem elég ahhoz, hogy hosszútávon stabil ökológiai megoldást találjunk. Sem a szén-dioxid kibocsátás stabilizálódása, sem annak kismértékű csökkenése nem elegendő a klímaváltozás megállításához. Az Intergovernmental Panel on Climate Change (IPCC) jelentése szerint ahhoz, hogy 66%-os eséllyel a kitűzött 1,5 fokos átlaghőmérséklet emelkedés alatt maradjunk, összesen 420 gigatonna szén-dioxid kibocsátás engedhető meg. A mostani kibocsátási sebesség mellett ezt a határt kb. egy évtized alatt érjük majd el.

Vagyis ahhoz, hogy a eredményesen elválasszuk a fizikai anyagok és a fizikai folyamatokhoz kapcsolható kibocsátást a gazdasági növekedéstől, komoly és gyökeres változást igénylő tényleges szétkapcsolásra van szükség. Ennek egyik kézzelfogható bizonyítéka a globális szintű tényleges szén-dioxid kibocsátás éve szinten kb. 14%-os abszolút csökkenése lenne az elkövetkező három évtizedben. Ehhez képest az elmúlt években a legnagyobb hasonló mértékű változás, közel 3%-kal, az 1973-as olajválságot követő években volt tapasztalható. A mostani szén-dioxid kibocsátás csökkenése kb. 1% körül van átlagban. A fejlett országokban az elégséges szétkapcsolás legalább éves 20%-os szén-dioxid kibocsátás csökkenést jelentene, hogy ezek az országok nettó nulla kibocsátást érjenek el 2030-ra.

Az úgynevezett zöld növekedés zászlóvivői — olyan gazdasági növekedésé, amely csak természeti erőforrásokat használ fel — szerint lehetséges lenne az elkövetkező két évtizedben teljesen nullára csökkenteni a szén-dioxid kibocsátást anélkül, hogy a gazdasági növekedést feláldozzuk ezért. De ez a változás nem érhető el pusztán technológiai fejlődéssel. A kérdés nem az, hogy a technológiai fejlődés, pl. a napenergia kihasználása terén, és az energia takarékosság elég-e ehhez (nyilvánvalóan igen szerintük) vagy az, hogy ezeket a technológiákat megfelelő mértékben kihasználjuk-e (nyilvánvalóan nem szerintük), hanem az, hogy ezek a gazdaságok képesek-e lesznek elegendő mértékű átalakulásra a rendelkezésre álló rövid idő alatt, hogy a gazdasági növekedést megtartsák, miközben nem veszélyeztetik tovább a bolygó ökológiai egyensúlyát.

Vagyis a kérdés visszatér az alapvető problémához, vagyis ahhoz, hogy lehetséges-e a gazdasági növekedést teljesen elválasztani a fizikai anyagmozgástól. A múltban a kettő ténylegesen össze volt kapcsolva. A jelenlegi gazdasági elméletek szerint is szükséged, hogy a pénzügyi értékteremtés valamilyen fizikai dologgal vagy aktivitással párosuljon. Márpedig mindig fizikai dolog előállításának vagy aktivitásnak van valamennyi energiaigénye, ami bármilyen hatékonysággal összekapcsolva is a termodinamikai törvények által behatárolt minimális energia mennyiséget kíván meg. Azok szerint, akik szerint ez nem jelent tényleges fizikai határt a gazdasági növekedésre, rendszerint a napból érkező külső energiamennyiségre hivatkoznak, mint mentő érvre ahhoz, hogy ezt a határt meg tudjuk kerülni. Teszik ezt annak ellenére, hogy a napsugárzás úgynevezett diffúz energiaforrás, amelyet koncentrálni kell, hogy felhasználhatóvá váljon, vagyis energiabefektetéssel jár az, hogy ezt a külső energiaforrást felhasználható formába hozzuk.

Az még nem eldöntött, hogy az energiakoncentrációt is megkívánó külső energiaforrás felhasználása elegendő alapot biztosít a végtelen növekedéshez. Az viszont világos, hogy minél nagyobb egy gazdaság, annál nehezebb azt tényleges elválasztani a fizikai valóság által szabott határoktól. Ennek belátásához még a termodinamika sem kell. Egy nagyobb gazdaság nagyobb tőke koncentrációt feltételez, amivel a jelenlegi gazdasági folyamatok miatt nagyobb értékvesztés is társul. Egy végtelen gazdaság (ami a végtelen gazdasági növekedés végterméke) emiatt végtelen értékvesztést és fenntartási költségeket is jelentene. Az egyetlen kiút ebből az, ha egyre nagyobb gazdasági értéket számítunk fel fizikai valóság nélküli értékcserékhez, mint pl. szerelem, barátság, a kimondott szó, stb., ami egyszerre tűnik erőltetettnek és inflációgeneráló hatásúnak.

De mindez még nem jelenti azt, hogy a tényleges szétkapcsolás szükségtelen vagy lehetetlen lenne, vagy hogy ezt nem kellene megpróbálnunk elérni. Pont az ellenkezőjét: ha sikerülne a társadalmi jólétet szétkapcsolni az anyagi világ átalakításától, az kulcsfontosságú lehet a hosszútávon is fenntartható társadalmi fejlődés megteremtéséhez.