Szaúd-Arábia múlt heti döntése után, azzal, hogy nem csökkentették az ország olajexportját, komoly hatással volt a nemzetközi olajpiacra és jelentősen csökkentette az olaj nemzetközi árát. Az Királyság az OPEC+ döntés utáni Oroszországi ellenállásra — az oroszok mindenképpen szeretnék, amennyire csak lehet, ellehetetleníteni az amerikai palaolaj termelőket a pénzügyi piacokon — reagált ezzel. A szaúdi döntés célja egyértelmű, hiszen az olajpiaci elsőbbségüket és meghatározó helyüket akarják ezzel bizonyítani a másik két olaj nagyhatalommal szemben, írja a Financial Times.

De mi van akkor, ha a fenti döntés mögött valami más is áll, ha ez a lépés csak a kezdete egy szaúdi irányváltásnak, amely a teljes olajpiacot felforgatja majd? Mi van akkor, ha a szaúdi döntéshozók számára a hosszútávú energetikai átalakulás és a jelenlegi nagyfogyasztók szén-dioxid kibocsátás csökkentése fontos szemponttá vált a rövidtávú termelési kvóták meghatározásánál is?

A Szaúd-Arábiai Királyság gazdaságának alappillére az olajtermelés — egyre nagyobb mértékben az olajfinomítás és vegyipari termelés is —, amely fokozódó nemzetközi nyomás alá került az elmúlt évtizedben a megújuló energiaforrásokat előnybe helyező, a globális klímaváltozás hatását minimalizálni kívánó nemzetközi gazdasági és politikai környezetben.

Egyre többen tekintenek a jelenlegi olajtartalékokra úgy, hogy egy várhatóan 2030 körüli olajfogyasztási maximum után várhatóan azok egyre nehezebben lesznek pénzzé tehetőek. A nagy kérdés az, hogy mi a gazdasági és pénzügyi szempontok szerinti legjobb megoldás a jelenlegi tartalékok felhasználására.

Kétségtelen, hogy erősödnek azok a hangok, melyek szerint a 2030-as évek előtt, ha lehet már most is, maximalizálni kell a kitermelés mértékét, hogy a jelenlegi piaci körülmények és árak között a lehető legnagyobb pénzügyi nyereséggel aknázzák ki a meglévő tartalékokat, hiszen a 2040 után már lehetetlen lesz erre alapozni az ország gazdaságát. Vagyis, ha 2030 után a kereslet komolyan csökkenni fog, akkor az elmúlt öt évtized alatt bevált ár-alapú gazdasági tervezés helyett sokkal előnyösebb lenne a következő két (vagy talán három) évtizedre már most átváltani egy termelési volumen-alapú stratégiára.

Még talán kevesen látják át, hogy az olajipar egyre inkább ki van téve a megújuló energiaforrásokon alapuló energiatermelés folyamatosan csökkenő fajlagos termelési költségei által képviselt pénzügyi nyomásnak. Az úgynevezett hosszútávú Power-Purchase-Agreement (PPA, magyarul talán energia-vásárlási-egyezményeknek lehet fordítani) típusú szerződések, amelyek az áram termelés és kereskedelem terén egyre meghatározóbbak, az olajipar számára is előnyösek lehetnek, főleg, ha egy ország a jelenlegi legalacsonyabb termelési költségekkel és a legnagyobb tartalékokkal rendelkezik.

Más szóval: ha neked van a legolcsóbban kitermelhető és legnagyobb mennyiségű tartalék olajad, akkor számodra a leg előnyösebb és egyben a legfontosabb is a lehető leggyorsabban átállni egy új nemzetközi kereskedelmi rendszerre, ha nemzetközi energetikai piac amúgy is készül egy ilyen átalakulásra.

Tegyük fel, hogy Szaúd-Arábia hosszútávú és nagy volumenű szerződést köt Kínával és Indiával, mondjuk 40–50 dollár hordónkénti áron. Ez mindkét fél — a világ legnagyobb olaj exportőre és a világ két legnagyobb olaj importőre — számára is rendkívül előnyös lehet. A szaúdiak hosszútávon, biztos profit mellett képesek nagy volumenben eladni, míg Kína és India fix áron és garantált mennyiségben, vagyis nemzetbiztonsági szempontjából majdnem ideális körülmények között, jutna a gazdaságuk fenntartásához nélkülözhetetlen kőolajhoz.

Nagyjából 25–30 milliárd dollárnyi befektetést feltételezve minden 1 millió hordó/nap újabb termelési kapacitás létrehozásához, a Szaúd-Arábiai Királyságnak kb. 200 milliárd dollárba kerülne naponként 7.5 millió hordóval több olajat termelni. Ezzel névlegesen elérnék a 20 millió hordó/nap termelési kapacitást. [Az ország jelenleg nagyjából 10 millió hordónyi olajat termel naponta, de van 2,5 millió hordó/nap kihasználatlan kapacitása, a szerk.]

Az kétségtelen, hogy 200 milliárd dollár még a szaúdiaknak sem kevés. De átlagosan 10 dollár hordónkénti termelési költséggel számolva, valamint az extra kapacitás felét 45 dollár/hordó áron hosszútávú szerződéseken keresztül eladva, a termelési kapacitás többi részét piaci áron értékesítve évente akár 130 milliárd dollárt is kereshetne az ország — 20 év alatt 2,6 billió dollárt összesen [2.6 trillion angolul, a szerk.].

Másképpen nézve: a 200 milliárd dollár befektetést nagyjából 18 hónap alatt kitermelné az ország az többlet kapacitás és a hosszútávú szerződéseknek köszönhetően, miközben a termelés nagy része még mindig a piaci árváltozásokat követné, a lehetséges magasabb árak esetén tovább növelve a bevételt.

Persze a jelenlegi olajpiaci realitás mellett — arról nem is beszélve, hogy a Saudi Aramco vállalat az elmúlt napokban jelentette be, hogy kb. 10 milliárd dollárral csökkenti az ezévi befektetéseit — a fenti ötlet leginkább csak az marad.

De ne felejtsük el azt, hogy a jelenlegi gazdasági helyzetben, a globális energiapiacot is beleértve, a világ legolcsóbban termelni képes és a legnagyobb tartalékokkal rendelkező országa számára a fent vázolt lépések gazdaságilag igencsak kifizetődőek lennének. Vagyis minden okuk meg van arra, hogy ezeket meg is lépjék.

Ha van egy olajtermelő ország, amely képes a folyamatosan csökkenő megújuló energiaforrásokra alapozott energiatermelés piaci előretörésére hatékonyan reagálni és megfelelő választ adni, az Szaúd-Arábia.