A fosszilis energiahordozók (kőszén, kőolaj és földgáz) mennyisége véges: ha elég sokáig fogyasztjuk őket, a világméretű tartalékok egy idő után kifogynak. Jónéhány évtizede foglalkozik ezzel a gondolattal a világ, amelyek közül a leghíresebb az úgynevezett Hubbert-féle csúcs olaj ("peak oil") elmélet és az úgynevezett Hubbbert-görbe kiszámítása volt.

M. King Hubbert 1956-ban publikálta tanulmányát, miszerint a termelési régióktól függetlenül a fosszilis energiahordozók termelése mindig egy úgynevezett haranggörbével írható le. A kezdeti növekedési periódusban az erőforrások megtalálása után a termelés üteme növekszik, részint a növekedő mértékű bányászat és az egyre korszerűsödő termelési eljárások bevezetése miatt. Később a termelés szintje tetőzik és végül csökken, ahogy a természeti erőforrások kiapadnak. Az ő akkori előrejelzése szerint az Egyesült Államok az olajtermelési csúcsát majd kb. 1970 körül éri el, amely becslés, annak ellenére, hogy az ország ténylegesen kb. 17%-kal magasabb termelési szintet ért el, a következő évtizedekben úgy tűnt, hogy igaz is lesz.

De végül nem így történt.

A fenti ábrán zöld szaggatott vonal jelzi Hubbert eredeti előrejelzését, az ourworldindata.org adatai szerint. A folyamatos zöld vonal az Energy Information Administration (EIA) amerikai intézet által gyűjtött éves termelési adatait mutatja, amely adatok Hubbert elméletét cáfolják.

Rengetegen próbálkoztak azzal, hogy a Hubbert által felvetett elméletet globális szintre alkalmazva megpróbálják megválaszolni a nagy kérdést: mikorra fogyunk ki a fosszilis energiahordozókból? Szinte mindenki tévedett.

Az 1979-es olajválság idején Hubbert maga is azt jósolta, hogy a világ kb. 2000 körül eléri az olajtermelési csúcsot. Az ezt következő évtizedekben az elemzők sorra publikálták a téves előrejelzéseket, annak ellenére, hogy a globális olajtermelés tovább növekedett és növekszik.

Az előrejelzések és az ilyesfajta termelési görbék nagy rákfenéje az, hogy elfelejtik vagy egyszerű kényelmi szempontok miatt szőnyeg alá söprik azt a tagadhatatlan tényt, hogy a technológia fejlődésével folyamatosan újabb természeti erőforrásokat találunk és ezek gazdaságos kitermelését is megoldhatóvá tesszük. Ha a több évtizedes bizonyított tartalékok adatait nézzük, világos, hogy ezek mértéke nem hogy csökkent, de az olaj tartalékok mértéke kb. 50%-kal, míg a földgáz tartalékok mértéke 55%-kal növekedett 1995 óta. Ez a tény, a fogyasztási adatok bizonytalansága miatt is, nagyon nehézzé teszi a tartalékok kifogyásának előrejelzését.

Lehetséges, hogy a tartalékok kifogyása tényleges krízishelyzetet teremt majd az elkövetkező 50–100 évben, de nagy valószínűséggel egy másik fontos ok miatt fogunk a fogyasztási szokásokon változtatni: ez pedig az éghajlatváltozás és az azzal összekapcsolható jelenségek megfékezésére adott válaszok lesznek.

A jelenleg kibocsátott szén-dioxid viszonylag sokáig marad a légkörben (nem végtelen ideig, ahogy azt sokan hiszik), és a növekvő szén-dioxid mennyiség az átlaghőmérséklet növekedésével kapcsolható össze. A fosszilis energiahordozók és a klímaváltozás elleni küzdelem kapcsolatának leírásakor az egyik fontos paramétere a teljes szén-dioxid terhelés: ha a jelenleg ismert tartalékokat mind felhasználjuk (elégetjük), összesen kb. 750 milliárd tonna szén-dioxidot juttatunk majd a légkörbe.

Ez pedig sokkal több, mint a 275 milliárd tonna szén-dioxidos határ, amit az úgynevezett párizsi 2-fokos klímatervben becsült meg az IPCC, mint a kibocsátás felső határa, hogy a tervet teljesíteni tudjuk. Vagyis a meglévő tartalékok legalább kétharmadát jobb, ha a föld alatt hagyjuk. Az IPCC jelentés által meghatározott értéket sokan támadják, hiszen légkörkutatás rengeteg változóval számol, és emiatt a modellek előrejelzésének bizonytalansága (szórása) is viszonylag nagy. A legkonzervatívabb számítások szerint a jelenlegi tartalékok több mint 80%-át a föld alatt kell tartanunk, hogy a 2-fokos előirányzott maximális növekedési célt tartani tudjuk.

A Carbon Tracker tanulmánya szerint ez az "nem-elégethető szén" komoly gazdasági károkat jelent majd. Ha a jelenlegi fosszilis energiahordozókba való befektetési ráta az elkövetkező években is hasonló szinten marad, akár a német GDP kétszeresével egyenlő nagyságú, kb. 6,7 billió dollárnyi tőke mehet "kárba" az következő évtizedekben. A tanulmány ezeket a befektetéseket "partravetett" tőkének hívja, amelyek befektetési értéke minimális lesz.

Szóval azok, akik amiatt aggódnak, vagy aggódtak volna, hogy valamikor kifogynánk a fosszilis energiahordozókból, megnyugvást találhatnak az előrejelzésekben, amik szerint az olaj és földgáz kb. 65-80%-át a föld alatt kell hogy tartsuk a klímaváltozás megállításához és visszafordításához szükséges változások és rendelkezések miatt.